Leírások, szerelési utasítások, segédletek, sőt szabványok – mind, mind segítenek megoldani az adott problémát, létrehozni, kivitelezni, megépíteni, vagy éppenséggel megjavítani valamit. De mi van akkor, ha létezik más, egyszerűbb és célravezetőbb módszer is, a biztonság, üzembiztonság megtartásával másképpen elérni az aktuális célt, úgy ahogy a könyvben sincs megírva. Jöhet az intuitivitás és kreativitás párosa. Ja.

Merthát miért is ne pont egy héttel a műszaki vizsga előtt romoljon el a szélvédőmosó szivattyú az autón, ami ugye biztonsági elem a műszakin, tehát működnie kell. Már volt foglalt időpontunk, ráadásul igencsak az éves határidő vége felé, tehát NEM ért rá… Már felrémlett előttem a random szerelő fejcsóválása, hová is tudna beszorítani, és hogy mibe is fájna ez. Révedezésemből egy határozott nemmel léptem a tettek mezejére, hiszen ez mégiscsak egy ablakmosó szivattyú, mégse főtengely szimmeringet vagy kettőstömegű lendkereket kell cserélni, nézzük hát A Könyvet!

Már az autó megvásárlása után pár héttel beszereztem a Haynes manual sorozatból a mi autónkra vonatkozó kötetet, hátha jó lesz valamire egyszer. Mivel azóta már többször is jó szolgálatot tett, így most is az első gondolatom a könyvespolchoz vezetett.

Megkerestem az aktuális fejezetet, hogy ugyanis egyáltalán hol is van az ablakmosó szivattyú. Mint a mai modern autókban, már itt is az adott típushoz gyártott amorf alakú ablakmosó tartály van beszorítva a bal első kerékív – fényszóró – hűtő háromszögbe, hogy minél nagyobb kapacitást lehessen elérni, minél kisebb helyen. Mindennek a legalján van a szivattyú. Döbbenten láttam, hogy a könyv szerint le kell bontani az EGÉSZ első burkolatot, a hűtőráccsal, lökhárítóval. Bár ez a teljes tartály eltávolításáról szólt, ha csak a szivattyút akarjuk kivenni, akkor sem lett jobb a helyzet, mert akkor meg az alsó motor- és hűtőborítást kell eltávolítani, hogy alulról hozzá lehessen férni a szivattyúhoz, illetve a tartály aljához. Mint mondtam, ez se sokkal jobb mert ehhez meg elég komolyan meg kellene emelni az autót, ami házi módszerekkel, alap eszközökkel, a garázs mögött, kábé kivitelezhetetlen. Na jó. Könyv becsuk, motorház kinyit. Talán, ha kiveszem a fényszórót, akkor felülről le tudok nyúlni. Hát végül is le tudtam, kb. két ujjal kitapogatni a szivattyút, de még két könyök ízület kellet volna, hogy behajtogassam az alkarom a kanyarba, ahol a szivattyú székelt. Bekukucskáltam a hűtőrácson, ezt láttam:

Igen, valóban alulról is hozzá lehetne férni, de ott az a fránya alsó lemez, azt én sehogy nem fogom tudni leszerelni az adott körülmények között. Aztán feltűnt, hogy a ködfényszóró hátulját, az izzó foglalattal, ott látom a szivattyú mellett. Akkor viszont mi lenne, ha azt kiszerelném, és annak a helyén benyúlnék, és ott kivehetném a szivattyút? Nos, így is lett.

Nem mondom, hogy színtiszta élvezet volt így szerelni, ráadásul vastagabb karral már nem is biztos, hogy befértem volna (csak semmi sport!), és persze sok mindent nem láttam közben, csak tapintás útján tájékozódtam, viszont immáron elég magabiztosan. Kitapogattam az elektromos csatlakozót, annak is a kioldó fülét (ez volt a legnehezebb), a két vízcsövet, magát a szivattyút, és azt is, hogy valójában csak egy gumidugó tartja a tartályban, egy rántással ki is lehet húzni. Nagy nehezen, egy kézzel, a biztosító fület benyomva, a helyhiány miatt nulla erőkarral az elektromos csatlakozót lejátszottam a szivattyúról, majd azt kihúztam a tartályból, (másfél liter ablakmosó folyadék ki), és végül kibújtattam a ködlámpa helyén. A biztonság kedvéért rámértem a csatlakozóra, hogy odáig eljön-e az áram, ha nyomjuk a gombot, mert, bár a biztosíték ellenőrzés volt az első, de hátha valahol csak szakadás van. Nem, nem volt, mert ott volt a 12 Volt (hah!). Fényszóró visszaszerel, minta mi sem történt volna. Eddig megvolnánk.

Internet ON, pillanatok alatt találtam cseredarabot, kiválasztottam ár/érték arányban egy kereskedőt, további két pillanat alatt már meg is volt rendelve. 

Két nap múlva érkezett, tökéletesen működött a száraz-próba során az íróasztalon, reméljük kitart élesben a műszakig is. Meg tovább is. Onnantól nettó nyereség. Az új zsákmánnyal irány a garázs, fényszóró ismét kiszerel, itt már nagyon rutinosan…. Még a motorháztetőt se nyitottam fel, merthát minek? Anélkül, hogy eltörtem volna a könyökömet, nagy nehezen a helyére nyomtam a gumidugós ágyába az új jövevényt, majd csatlakoztattam a vízcsöveket és az elektromos kábelt. Nyomtuk az ablakmosó kart, zúgott. Van remény! Töltöttünk bele egy kevés ablakmosó folyadékot, mert ha esetleg szivárgás van, vagy bontani kell valamiért, akkor ne egy egész tartálynyit folyassunk el. Ismét próba, hát eltartott egy darabig amíg felkapta (a vizet) (LOL), ráadásul amikor az első ablakmosót kapcsoltuk, hátul folyt, amikor a hátsót, elöl spriccelt. Na jó, akkor csőcsere, végül is két cső van, pontosan 50 százalék esélyem volt elsőre eltalálni a sorrendet, csak hoztam a papírformát….

Itt azért megemlíteném a Ford mérnökeinek (vagy úgy globálisan, merthogy már nemigen vannak önálló autómárkák ugyebár) szóval az ablakmosó rendszerért felelős mérnökök egyszerű, de nagyszerű ötletét, nevezetesen, hogy a két cső csatlakozása a szivattyú kerék házának két ellentétes oldalán helyezkedik el, ezért, ha a motor jobbra forog, a jobb oldali csövön, ha a motor balra forog akkor a bal oldali csövön indul kifelé a folyadék. Ezért a vezérlés a motor pólusváltásával választja ki, hogy előre vagy hátra kell küldeni a mosást. Így elég két vezeték a szivattyúnak, nem kell külön mágnesszelep rendszer kiválasztani a folyadék irányát, és a motor is egyenletesebben használódik, mivel egyszer ide-, egyszer oda forog. Apróság, de zseniális.

A csövek végül jó helyre kerültek, nincs szivárgás, feltöltöttük a tartályt, a ködlámpa is visszakerült a helyére. Műszaki előtt azért ellenőriztem a lámpákat, indexet, de mivel volt egy nagyon pici olajfolyásunk korábbról, amit szerelői jótanácsra előző nap megejtett motor mosással próbáltunk szépíteni, nem volt teljesen stresszmentes a várakozás, amíg az autó alatt bujkált a vizsgabiztos (srác). A fékek csodálatos értékeket produkáltak, és az utolsó idős téligumikat leszámítva más is minden rendben volt. A végén, amikor a kulcsot átadta és papírozni (azaz számítógépezni) kezdett a srác, leesett az a bizonyos kő a szívünkről, miközben sorolta, hogy amúgy minden rendben az autóval, és bár ezért nem buktatja meg, de saját felelősségre intézkednünk kell, merthogy nem működik a kürt.

A Nagy Könyvet azóta már fellapoztam. Szerinte ehhez is le kell bontani az autó fél elejét…

Na az mindig elpattan. Vagy valami. Vagy eltörik, letörik, kiesik, leesik, felakad, kiakad, tetszés szerint választható, de a végeredmény ugyanaz: valami meghibásodik. Ildi felállt a kanapéról, ami egy hatalmas kattanást hallatott a belsejéből az óvatlan manőver következtében. Gondoltuk, biztosan megsértődött, hogy otthagyta egyedül a tévé előtt, és mivel külsőleg semmi alakváltozást nem tapasztaltunk a kanapén, nem tulajdonítottunk túl nagy jelentőséget a hangeffektusnak. Aztán amikor kinyitottuk mert kerestünk valamit az ágyneműtartójában, akkor szembesültünk vele, hogy a nyitó szerkezet mindkét oldalon szétesett (mi más is lett volna a Nagy Katt?) és a rugók kiakadtak a nekik rendelt pozícióból, azaz mindkét oldalon a szerkezet mellett szabadon hevernek. Nos, a hatalmas kattanás rejtélye megoldódott, bár a mai napig nem értem, hogy adhatta meg magát a szerkezet egyszerre mindkét oldalon. Mindegy is, a feladat adott lett.

Természetesen nálunk az fel sem merül, hogy új nyitószerkezetet vásároljunk (miközben más esetleg új KANAPÉT is venne emiatt), szóval egy gyors feltérképezés után nyilvánvalóvá vált a hiba, annak oka és a javítási stratégia is. Mondják, hogy tervezett elavulás van a manapság gyártott termékekben, meg hogy időzítve vannak a meghibásodások, hogy mindenképp cserélni kelljen mindent. Hát, hogy finoman fogalmazzunk, valóban vannak erre utaló jelek számos esetben, különösen elektromos, elektronikus eszközökben, de az legalábbis biztos, hogy minden alkatrész, elem gyártását és az összeszerelést is a legköltséghatékonyabban, a legkevesebb anyaggal próbálja minden gyártó kivitelezni, a munkafolyamatait gyorsítani és egyszerűsíteni. Így eshetett meg, hogy az éppen csak megszegecselt ágyneműtartó nyitószerkezet a rugó állandó feszítőerejének a forgásponton eddig bírt ellenállni.

A javításhoz kiszereltem az egész szerkezetet, hogy ne az ágyneműtartóban hasalva kellejen végig csinálni az egészet, nem is beszélve a kezdő lépésről, nevezetesen, hogy az eredeti szegecset csak flexszel levágva tudtam a leghatékonyabban eltávolítani. 

Ezután a szegecs helyét egy önzáró anyával ellátott M8-as csavarral pótoltam, majd a szerkezet visszaszerelése után a rugókat is a helyükre akasztottam.

Ez az egész igazán nem volt nagy kaland, de ez is jól mutatja, hogy teljesen hétköznapi, egészen apró-cseprő meghibásodásokra is kell, hogy legyen jó válasz. Hiszen, ha nem ezt az utat választjuk, egy 3 centiméteres szegecs kopása, törése sokaknak minimum új nyitószerkezet, de van, akinek új kanapé vásárlását jelenti. 

A kanapé helyére pedig szinte bármi behelyettesíthető: redőny, csaptelep, bútorajtó, asztalilámpa, karnis, WC tartály, ágyrács, mosogatószifon, nagyjából tényleg bármi. Ám legyen, ha az új vásárlása sem gond, de teljesen felesleges egy jól javítható probléma esetén túlzásokba esni, ha amúgy elégedettek vagyunk az adott tárgyunkkal. A csere, jelen esetben, legyen csak a B-terv.

És nálatok mi romlott el?

Mindig is gondoltam rá, hogy ezt le kellene írnom, vagy valamilyen formában meg kellene osztanom, nevezetesen, hogy hogyan készítek házilag nyomatott áramköri (NYÁK) lapokat. Ám miután ezer féle formában, ezer helyen mások már leírták, rengeteg videó is van fent a YouTube-on erről, ezért elbizonytalanodtam, hogy miért is kellene az ezeregyediket leírnom, megmutatnom. Aztán mostanában újból előkerült nálam a téma, és ennek okán (ismét) nagyon sok tutorialt megnéztem, elolvastam, azt vettem észre, hogy bár mindegyik alapja, fő csapása ugyanaz, mindenkinek megvan ez egyéni kiforrott eljárása, és kis apróságokban mindegyik különbözik. És mivel a végére hosszas kísérletezés után sikerült nekem is kifejlesztenem a magam eljárást, amely ugyan az összes többihez hasonló, de mégis az egészét tekintve egyedi lett, ezért itt megosztom. Meg azért is mert úgy tűnik működik, ami jelen esetben azt jelenti, hogy az én igényeimnek megfelelően, azt hiszem házi eszközökkel, módszerrel ennél jobbat nem is nagyon lehet produkálni, vagy ha lehetne is, nekem nem kell. Lényeg, hogy gyors, és megbízhatóan működik.

Hosszú évek óta tervezek különböző elektronikákat, leginkább ilyen-olyan egyszerű vezérléseket, semmi extra, semmi PIC, RF, meg digitális technika, még csak nem is SMD, csak egyszerű analóg through-hole áramkörök. Mindegyik más, általában készülnek próbaverziók is, mielőtt véglegesíteném, tehát nagy szükségem van egy gyors, egyszerű, mindig megbízhatóan működő nyák prototipizáló eljárásra. Már másodjára írom le, hogy megbízható, de leírom harmadjára is, mert ezen van a legnagyobb hangsúly, hiszen korábban épp a megbízhatatlanság miatt ment el a kedvem az egésztől, amikor minden látható ok nélkül hol így, hol úgy sikerült, de sosem lett tökéletes, vagy legalábbis olyan, amit elsőre elfogadtam volna. Mindig kellett utánrajzolni lakkfilccel, vagy kapargatni a mintázatból, ami a nem kívánt helyen takart. Aki valaha is foglalkozott ilyesmivel, tudja, hogy ez mennyire irritáló, és így lett az egész nyák nyomtatás-készítés az egész folyamat legutálatosabb, gyorsan-essünk-túl-rajta része. Igaz, most sem a kedvencem, de az, hogy hipp-hopp megvan, nem kínlódás és orosz-rulett az egész, hanem elsőre olyan, amilyennek lennie kell, máris sokkal elviselhetőbbé tette az elektronika készítés ezen fázisát is.

Az alapok

Nyomtatott áramköri lapok készítését, leképezését én alapvetően 5 csoportra osztanám:

1. Fotózásos levilágítós eljárás, ahol is az átlátszó fóliára kinyomtatott nyák-tervet UV fény segítségével fotózzuk rá a nyák lemezre feljuttatott fényérzékeny lakk vagy fólia rétegre, ezt az alkalmas vegyszerrel „előhívjuk”, azaz lemossuk a nem-exponálódott festéket, fóliát, majd ezután maratjuk le a rezet a szokásos vegyszerekkel.
2. A másodikat mondjuk mechanikai eljárásnak nevezném, ahol egy plotter-szerű készülékben egy forgó marókés segítségével CNC technikával lemarjuk a nem-maradó réz részeket. Ezt az eljárást nevezik „zöld” eljárásnak is angolnyelvű oldalakon, mivel a réz lemaratásához nem kell semmilyen vegyszer. Nos, az biztos, de ehhez azért nem kis beruházás kell, némi CNC alaptudás, és gyakorlás. Ha egyszer összeáll a kép, a munkamenet jól standardizálható, viszont lassú, hiszen minden egyes (kör)vonalat egyesével, akár többszörösen is körbe kell marni, és – bár ez az én személyes véleményem – nekem nem igazán szimpatikus, hogy fizikailag ténylegesen marjuk, faragjuk a hordozó lapot. Ahhoz, hogy ez ténylegesen szép legyen, komolyabb gépészetre kell beruházni. Amúgy tényleg csak farigcsálás. Láttam arra is pár példát a YouTube-on. 
3. Bár esetemben egy-egy egyedi darab elkészítésére, azaz prototipizálására van igény, de mégis megemlíteném a több (akár több ezres) mennyiségben gyártott lapok gyors készítését, az ezer más helyen is bevált szitanyomást. Itt a szitára készül el a megszokott UV levilágítással a minta, majd ezzel nyomtatják a nyers nyáklapra, és itt is a vegyszeres maratás zárja a technológiai sort a felesleges réz eltávolításával.
4. Sokan használják a mai nagyon fejlett és elérhető internetes kereskedelem adta lehetőséget, azaz a nyák-rendelést. Ez pont úgy működik, mint ahogy a Rossmanban, vagy hasonló szolgáltatást nyújtó üzletekben a fénykép „előhívás”, nyomtatás szolgáltatás. Azaz interneten elküldöm a nyák tervemet, majd küldi a cég készen. Ezzel igazán full profi kinézetű lesz a végeredmény, de a bökkenő az, hogy mindenhol a minimum rendelési mennyiség 5 darab. Ráadásul, mi van, ha van egy hiba, amit csak teszteléskor vesz észre az ember, vagy esetleg továbbfejleszteném az adott elektronika működését, netán módosítanék rajta valamit? Mindegyik előfordult már, úgyhogy ez prototipizálásra nem alkalmas eljárás, de ha nagyobb tételben kiforrott, kész elektronikákat akarnék gyártani, arra tényleg tökéletes.
5. Utoljára hagytam a kis privát csoportosírásomban azt az eljárást, amit a leginkább használnak hobbisták otthoni eljárásban, mert egyszerű, gyors, tényleg prototípusok készítésére való, minden eleme könnyen elérhető. Ez a hőtranszferálás. Lényege, hogy egy fényes felületű (műnyomó) papírra lézernyomtatóval kinyomtatjuk a mintát, majd ezt leginkább vasalóval rányomjuk a rézre. Ráolvad a lézer festék, vízzel leáztatjuk a papírt és ott is a minta a réz felületen. Ezután a szokásos savfürdő, majd a lézer nyomat acetonos eltávolítása után kész is az egyedi áramkörünk.

Hőtranszfer

Tehát a hőtranszferálás lényege a lézernyomtató. Ebben a tonerpor nagyon apró polimer műanyag szemcsékből áll, amely a nyomtató hengerre a lézersugárral felvitt mintázat alapján elektrosztatikus elven a hengerre rátapad, majd a henger ezt a port dolgozza rá az áthaladó papírra, és végül magas hőmérsékleten ezt a hőre lágyuló műanyag bázisú tonerport egy másik henger ráolvasztja a papírra. Ez normál papír nyomtatás esetében valamennyire bele is szívódik a papírba, és a tintasugaras nyomtató tintájával szemben vízálló és kevésbé fakul. Perfekt. A hőtranszferálás lényege azonban, hogy a tranfszerpapír fényes felületű, azaz a felvitt tonerpor teljesen a felületén marad, nem szívódik bele, és emiatt ismételt hőhatásnak kitéve el is válik a papírtól. És ez a második lépés, ami nekünk kell. Meg kismillió póló, vászonszatyor, bögre- és mindenféle vicik-vacak ajándéktárgy nyomtató dekorosnak is, merthogy bizony a hőtranszferes eljárás az nagyon is az ő pályájuk is. Ebbe most nem mennék bele jobban, de bizony nem csak rézlapra tudunk nyomtatni ezzel a módszerrel. Nem beszélve mondjuk a profi dekoros OKI nyomtatók adta lehetőségekről, amelyben fehér tonerkazetta is van….  áááh. Heaven.

Azt írtam a vasalós transzferálás egyszerű, gyors és könnyen elérhető eszközökön alapuló, ami mind igaz is, de sajnos – én legalábbis – nem tudom beleírni a felsorolásba az egyik legfontosabb tulajdonságot, a megbízhatóságot. Hosszú évek óta ezt a lézernyomtató-transzferpapír-vasaló módszert alkalmaztam, de nem sokszor fordult elő, hogy a papír lemosásakor ne vitt volna magával egy-egy részletet a mintából, vagy épp ellenkezőleg: megfolyt a festék, elmosódott a mintázat, leragadt a papír. Ekkor jött a lakkfilces javítgatás meg a kapirgálás. És bár nem is néz ki jól, de adott esetben egy egyenetlen, elmosódott kontúrú vezető még működésbeli problémákat is okozhat a kész elektronikában. De ha azt nem is, de akkor is mindig nagyon unalmas volt, hogy maratás előtt minden esetben nagyító alatt javítgatni, kapirgálni, de legalábbis nagyon alaposan át kellett nézni minden panelt. Ahelyett, hogy sitty-sutty vasaló, víz, papír le, már bele is a savba, kész. Fúrás, forrasztás, klikk.

Ez a technológiai korlát nem csak nekem okoz bosszúságot, mások is pont ugyanígy jártak, járnak, ez egyszerűen ennyit tud. Valójában amellett, hogy egyszerű eljárás, viszont nagyon érzékeny is. Gyakorlatilag mindenre. Drat! Milyen a papír? Mennyi tonerpor megy rá nyomtatáskor? Hány fokos a vasaló? Mennyire nyomom rá? Mennyi ideig? Itt ugyebár a vasaló és a vasalás, ami a legszubjektívebb, és a legnehezebben standardizálható. Azt éppen beállítom milyen meleg legyen, mérhetem hány másodpercig tartom a lapon, de miközben ide-oda tologatom, nem tudom igazából állandó nyomás alatt tartani, és a lapot sem tudom állandó, teljesen egyenletes hőmérsékleten tartani. Ráadásul állítólag a vasaló talpa sem teljesen sík. Ha nem elég meleg, nem marad ott a festék nyomat, ha nagyon nyomom, vagy túlmelegszik akkor meg megfolyik. Sose lett tökéletes.

Már vagy 100 YouTube videót végig néztem random emberek módszereivel amikor egy szinte tökéletes nyomatot produkáló eljárást találtam. A különlegessége az volt, hogy az ember nem vasalt, hanem egy gumi-vulkanizáló prést használt, amellyel magas hőmérsékleten és egyenletes nagy nyomással szorította a transzferpapírt a rézfelületre. És csiribí-csiribá, tökéletesen fedett a lenyomat, hiba nélkül. Mindemellett kikapcsolódásképpen (hahaha) póló transzferálásos videókba is beleakadtam, természetesen a dekorosok sem vasalnak, hanem hőprést használnak, pólóhoz, meg hasonlókhoz sík hőprést, de van basaball sapkához való, meg bögresütéshez standard bögre alakú, méretű is. Vagy ugyanaz átszerelhető. Az egyik videóban ráadásul az ember (persze nyilván a saját reklámozására is) azt mondta, vasalóval sosem lesz ilyen jó eredmény. Aham. Oké. Lehet, hogy ez lesz a kulcs.  A puding próbája ez evés, ugyebár, tehát irány az ebay. Találtam Csehországban egy hőprést (EU-n belül nincs vám, meg áfa), az ára annyi, amennyi, gondoltam megpróbálom. Ha nem lesz jó a nyákhoz, majd nyomtatok pólókat. Íme:  

De má’ mér’ ne lenne jó, a fenébe is! Standardizálni akartam az eljárást, azazhogy egy állandó, elfogadható és reprodukálható eredményt akartam, és az egész lánc leggyengébb szemének a vasalás tűnt. Ha ezt kiváltom és standardizálom, az egész eljárás reprodukálhatóvá válik, csak a paramétereket kell kikísérletezni és beállítani. A papír ugyanaz, a réz ugyanaz. A nyomtató, azaz a tonerpor mennyiség ugyanaz. Ezzel a préssel pedig a nyomás, a hőmérséklet és a nyomási idő is mindig azonos lehet. Csak meg kell találni az egész egyensúlyát. Kísérleteztem. Merthogy azért nem elsőre hipp-hopp működött, de végül csak összejött. Próbáltam többféle papírral is. Volt, amikor itt is megfolyt a megolvadt festék, volt, amikor feljött a minta. Vagy teljesen odaragadt a papír, hogy csak fém dörzsivel jött le, természetesen a mintával együtt. Sok a toner? Kevés a toner? Hideg? Meleg? Nagyon nyomom, jobban nyomjam? Na mindegy, végül összejött. Akarod kipróbálni? Vegyük sorra, tessék:

Lézernyomtató

Hát erre igazán nem sokat lehet írni. Igazából bármilyen jó, hiszen a toner por mindegyikben ugyanilyen hőre olvadó műanyag. Ha színes a nyomtató, mint ez, akkor beültetési rajzot, feliratokat (silk-screen) is tudsz nyomtatni. Persze azt is lehet feketével is. A végeredményképpen kikísérletezett nyomat meglepően jó mechanikai ellenállóképességű, nem pattog- vagy dörzsölődik le. Sőt! Maratás után aceton, CIF, dörzsiszivacs kooperáció és nagyon intenzív sikálás kell az eltávolításához.

Papír

Ebből is van sokféle, én a vasalós eljárással egy magyar forrásból beszerzett műnyomó papírt használtam, akkor az vált be, de érdekes módon a préssel nem ez lett a befutó, hanem a sárga kínai. Oppsz, ez kicsit rasszista lett. Szóval a sárga színű transzferpapír, amely ellepi az ebayt, Banggood-ot, Aliexpresst, és igen, Kínából hozza a postás.

Ez a papír a préssel tényleg azt adja, amit ígér, tökéletes képet ad, leadja a teljes mintázatot magáról és préselés után, vizesen szépen simán lejön a lemezről. Ilyen kínai rendelős oldalakon lehet kapni 30-50-100 darabjával, nem vészes áron. Ezzel egyébként vászonra is nyomtattunk már, az is nagyon jó lett.  

Nyomtatás

Én az Eagle CAD szerkesztőt használom, ez az egyik legelterjedtebb PCB tervező program a hobbisták körében, az ingyenes verziója maximum 80 cm2 felületű áramkör tervezésére használható, tehát ez például egy 8x10 cm-es áramkör, ami az én céljaimnak megfelel.

Ha valami nagyobb kell, akkor vagy egymás mellé illesztem, vagy szalagkábellel oldom meg az illesztést. Egyébként is, ha egy-egy logikailag különálló funkciót más-más panelon old meg az ember, akkor akár modulárisan bővíthető, javítható is lesz az adott projekt.

Aki csinált már ilyet tudja, hogy a tervezési nézet az alkatrész beültetési oldalról van, azaz az alsó (vezeték) oldalt csak simán ki kell nyomtatni, hisz az a hátoldalra, alulra kerül, azaz a hátoldalhoz képest eredendően tükrözve van, míg az alkatrészbeültetési oldal lapja viszont fordítva („fejjel lefele”) kerül a nyák-lapra, azaz ezt direkt tükrözve kell kinyomtatni. Éppígy tükrözve kell kinyomtatni a silk-screen réteget is a feliratokkal, meg az alkatrész beültetési rajzzal. Biztos, ami biztos alapon a nyomtatón a fekete fedettséget maximálisra állítottam, hogy az biztosan jól fedjen, és mivel amúgy nem nyomtatok sokat, ez nem okoz gondot, mint extra toner-fogyasztás sem.  A nyomtató papírbeállítását nem változtattam, az az alap A/4 standard papír, semmi fotópapír, fényes-papír beállítás. Próbáltam, de nem lett látványosan jobb a nyomat, viszont a nyomtató előszeretettel gyűri be a vékony papírt vastag papírhoz való beállításokkal (tapasztalatom szerint, legalábbis ezzel a nyomtatóval a lassabb papírtovábbítást valahogy nem szereti az a vékony papír). 

Illesztés

Na most megint evidenciákkal jövök olyanoknak, akik készítenek áramköröket, de csak a rend kedvéért pár szó az illesztésről is. Mit illesztünk? Hát, ha kétoldalas áramkörről van szó, azaz a lap mindkét oldalán vannak vezetékek, forrasztási pontok, esetleg SMD-ben dolgozunk. Szuper lenne abban is dolgozni, de eddig még nem próbáltam, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem látom. Még a normál through-hole lapokat sem látom rendesen szerelni még szemüveggel sem, hát még az SMD-t… Tudom, nagyító, meg ilyenek, ja, majd egyszer. Szóval az oldalhelyesen (tükrözés/nem tükrözés) kinyomtatott képeket kell pontosan illeszteni a nyák lap két oldalára egymással szemben. Én ehhez kifúrok a nyákterv alapján a nyers réz lapon néhány referencia pontot, ami általában a lap rögzítési pontjai a rendszerint a négy sarkában. Majd szintén kifúrom a transzferpapíron is ezeket a pontokat és a furatokon át egy-egy rajzszeggel rögzítem egymáshoz először az alsó rajzolat transzferpapírját, magát a nyers rézlapot, majd a felső (tükrözött) réteg transzferpapírját mintázattal természetesen lefelé, a nyák-lemez felé. Így biztosan egymáshoz képest pontosan helyezkednek el.

Ekkor ragasztószalaggal rögzítem egymáshoz az alsó-felső papírokat 2-3 ponton, hogy ne tudjanak egymáshoz és a nyák-laphoz képest elmozdulni. Ezután természetesen a rajzszögeket el kell távolítani a referencia-furatokból, hiszen azokkal nem igazán célszerű a présbe tenni. A rögzítő ragasztószalag természetesen hőálló kell, hogy legyen, tehát nem jó a sima cellux például, mert a 200 fokos préselést nem szeretné.

Ez a sárga szalag elektromos szereléseknél használt kapton-, vagy polyamid ragasztószalag, ami 220 fokig bírja. Természetesen mielőtt az egész illesztési folyamatot elkezdeném, a nyers nyák felületét zsírtalanítani, portalanítani kell, és utána nem szabad a felületéhez hozzáérni, hiszen a zsíros ujjlenyomat a felületen mindenképp rontja toner tapadás megbízhatóságát. Csiszolni nem igazán kell, egyrészt mert felesleges, másrészt mert nem is jó, ha mélyen karistolt a felület. CIF, dörzsiszivacs (nem fém) és a végén alkoholos áttörlés: tökéletesen működik. Most már tényleg jöhetnek a papírok.

Préselés

A préselés paramétereit több próbálkozás után kísérleteztem ki, 200 fok lett a nyerő, de úgy, hogy mielőtt betenném az előkészített nyák-lapot, előbb elő kell melegíteni a prést (azaz üresen becsukni) mert ha ez elmarad, a préselés megkezdésekor a hirtelen találkozó hideg felületek (azaz a prés alja, és a nyák-lap maga) elvezetik a hőt, és akár 10-15 fokot is eshet a kezdeti üresjárati 200 fok. Szóval legyen 200, és teljesen átmelegedve, hogy azt tartsa is meg. Ha a prés elő-, és átmelegedett, akkor a behelyezett rézlap csak kb. 3-4 fokkal viszi lejjebb a hőmérsékletet a préselés megkezdésekor. A második kikísérletezett paraméter a préselés nyomása. Hát erre nem tudok egzakt értéket mondani, lehet állítani, lehet érezni összecsukáskor, én úgy állítottam be, hogy kifejezetten nehéz összecsukni a prést, tehát a lehető legnagyobb préselési erőt alkalmazom. A harmadik paraméter a préselés ideje: ez pár kísérlet után oldalanként 40 másodperc lett, azaz 40 másodperc után felnyitom és egy fém műszerészcsipesszel megfogva a lapot (mert forró), megfordítom, majd újabb 40 másodperc préselés következik. Azután kikapcs, kivesz és mehetünk a fürdőszobába a frissensült, gőzölgő áramkörünkkel.

Lemosás

Nem szoktam várni, a présből kivett lapot azonnal hideg folyó víz alá teszem, átáztatom a nyomópapírt. Elvileg LEHET, hogy szárazon is lejönne maradéktalanul, de szerintem a víz egyrészt instant lehűti a rézlapot, másrészt fellazítja a papír rostjait, így (szerintem) még könnyebben ledobja a tonert magáról és elengedi a lapot. Nem tudom milyen lenne szárazon lehúzni, de nekem így bevált, és jól működik. Ha minden paraméter jó (hőfok, nyomás, idő), akkor nagyon szépen egy mozdulattal le lehet hántani a papírt, és maradéktalanul a lapon is hagyja a rányomtatott mintázatot. Igazából itt is előfordulhat, hogy elválik egy-egy ponton a minta, vagy leragad a papírrost itt-ott, de NAGYSÁGRENDEKKEL kevésbé, mint a vasalóval, és tényleg nagyon ritkán kell itt-ott megkaparni, vagy alkoholos filccel bejavítani. Eddig csak „a biztonság kedvéért” javítottam mintázatba filccel préselés után, mert picit halványabbnak láttam egy-két ponton a tonerfesték fedettségét.  Ez volt kb. 20 másodperc, míg korábban 10 percekig javítgattam, ellenőrizgettem vasalás után. Ráadásul a kontúrok is összehasonlíthatatlanul élesebbek és egyenesebbek, már csak azért is mert nem kell kézzel belejavítgatni….

Maratás

Ha kész a préselés, mindkét oldalon megfelelő a mintázat, mehet a lap a savba. Innentől ez már úgy működik, mint bárhol, bármilyen leképezési eljárás után. Van, aki vas-kloridos maratást alkalmaz, én a sósav+hidrogénperoxid módszert alkalmazom, de igazából teljesen mindegy. A maratásnál ellenőrizni kell, hogy mindkét oldal nagyjából egyformán, szinkronban maródjon, amint minden, ami nem kell, leoldódott, kiveszem a lapot a savfürdőből egy műanyag csipesszel, majd folyó vízbe tartva megállítom a folyamatot. Alámarást én még nem tapasztaltam, ahol egy icipicit is fed a toner műanyaga, ott megmarad a mintázat. Általában nem megyek 0,8-0,6 mm-es vezetékvastagság alá, de a képeken a feliratokon is látszik, hogy ennél jóval vékonyabb mintázat is hiba nélkül megmarad. A képen a feliratok betűi szerintem nem vastagabbak 0,2-0,3 mm-nél. Ez az eredmény az én hobbielektronika szintemen, több, mint elég. 

Silk-screen

Ha akarok fancy feliratokat, számozást, vagy alkatrész beültetési rajzot, ami egy sokösszetevős elektronika esetén elég praktikus segítség is tud lenni, a feliratok meg a panel telepítését is megkönnyítik, akkor szerkesztek egy ilyen réteget is az Eagle-ben, majd kinyomtatom ezt is egy újabb transzferpapírra.  Természetesen tükrözve, mivel a felső, alkatrész oldalról van szó. A szerkesztő azt is jól tudja, mikor melyik oldalra teszek feliratot, mert például a hátsó oldali feliratok eleve tükrözve jelennek meg szerkesztéskor is, majd a nyomtatás és transzferálás után jelennek meg helyesen a kész lapon. A felső oldali feliratok pedig pont olvashatók a szerkesztői nézetben, mivel azok az egész felső oldali mintázattal lesznek tükrözve, direkt csak a nyomtatáskor, majd a transzferálás után szintén helyes irányban jelennek meg a kész áramköri lapon, a megfelelő helyen. A silk-screen réteg is referencia-furatos-gombostűs-ragasztószalagos módszerrel kerül a helyére, majd 200 fokon, 60 másodpercig sütöm. Víz, papír lehúz, és kész is. Természetesen itt már nincs mit savazni.  

Készen vagyunk

Ugyebár lehetne a forrasztási oldalt felület kezelni, soldermask-ot ráhúzni, (az az általában zöld vagy kék lakk/fóliaréteg), nyilván a korrózióvédelem miatt, meg aztán úgy igazán profin néz ki, de most egyelőre itt befejezem.

Még ónozni sem szoktam teljes felületen, pedig ugyebár azt is illenék, és hát a korrózió témájához azt tudnám hozzátenni, hogy van olyan panelom is, amely ilyen állapotában kb. 25 éve a helyén van és működik, szóval gyakorlatilag nem sokat kockáztatok…. De majd lehet, visszatérek egy soldermask megoldással is. Mára a lényeg, hogy úgy néz ki, nekem is van most már egy működő, standardizált, gyors és egyszerű megoldásom nyák készítésre. Jöhetnek a tervek!

Egy-egy akármilyen elektronikus készülék sok száz, vagy akár ezer elektronikai alkatrészből áll, a legmodernebb eszközökben ezek már olyan szinten integráltak, hogy egy körömnyi felületen egy számítógép dolgozik, de a cél, a használat, maga a készülék, az adott hely, méret és persze a kivitelezés lehetőségei miatt ma is vannak olyan elektronikai lapok, amelyeken jól látható valamennyi alkatrész, amelyek együttes működése által tudjuk használni készülékeinket. Valamennyi készülék működésének alapja egy valamilyen tápegység, manapság leginkább az úgynevezett kapcsolóüzemű tápegység. Míg régen nagy, nehéz transzformátorokkal biztosítottuk készülékeink áramellátását, manapság kifinomult elektronikával tudjuk ezt helyettesíteni, amelyben szintén többféle alkatrész hozza létre a kívánt áramellátást a készülékünk működéséhez.

Ilyen tápegység található a lapostévénkben, monitorjainkban, abban is, amely előtt ezeket a sorokat írom. Persze van már nagyon sokféle, modernebb megoldás is, de ma is igaz, hogy a legelterjedtebb típusokban valamilyen homogén fényt előállító háttérvilágítás előtt egy vékony filmrétegen (LCD, TFT, meg ilyenek) jön létre a látott kép. A modernebb készülékekben a háttérvilágítás egyre szofisztikáltabb ledes megoldás, amely akár képpontonként vezérelhető, így sokkal tűélesebb, kontrasztosabb (a fekete az fekete) kép hozható létre, azonban az egyszerűbb modellekben (manapság is) egy valamiféle neoncső-féle világítás adja a háttérvilágítást. Nos, ezt is egy fentebb említett tápegység táplálja, közös jellemzőjük típustól függetlenül, hogy a bekapcsoláskor egy gyújtási, indítási átrammal (nem tudok jobb szót) begyújtjuk ezt, és folyamatosan világít, miközben a képet az előtte lévő LCD, TFT változó képpontjai adják.

A háttérvilágításnak ezt a begyújtási áramát a tápegységben nagy kapacitású kondenzátorokkal lehet elérni. Ezek a kondenzátorok (azaz hivatalos nevén: töltés-sűrítő) úgynevezett elektrolit- kondenzátorok, amelyeknek a két elektródja között egy zselés elektrolit van, amely évek alatt, a használattól, és a magas környezeti hőmérséklet hatására folyamatosan kiszárad, ezáltal csökken a kondenzátor kapacitása. Ezt a mezei képernyő-felhasználó úgy veheti észre, hogy a monitor bekapcsoláskor nem elsőre, hanem másodikra, aztán harmadikra, sokadikra, végül pedig egyáltalán nem kapcsol be. Igy jártam én is. Kétszer. Két monitorral. És mivel én a fent leírtakat elviekben tudtam, kondenzátort is láttam már közelről, gondoltam egy próbát megér belenézni a monitoromba. Tudom azt is (és most már te is) hogy a kondenzátorokon szemmel láthatóak az elöregedés jelei, konkrétan alul-felül kipúposodnak. Nézd meg a képeket itt: Flickr!

Az első monitorban, amit széttrancsíroztam, minden fentebb leírt elvet és ismeretet alapul véve azonnal szembetűnő volt, hogy tényleg a kondenzátorokkal van a gond és egy cserével esélyt adhatunk, az amúgy tökéletes állapotban lévő monitornak. Kedvenc elektronikai boltomban azonnal megvettem a szükséges cseredarabokat, kb. 300-400 Forintos összköltséggel, a régi, púpos kondenzátorokat kiforrasztottam, az újakat meg be, egy alapos ellenőrzés és összeszerelés után pedig próba. Mire odáig jutottam, hogy szétszedem és belenézek, kb. csak 10-12 gyújtási kísérlet (azaz ki-be kapcsolás) után lett képem (ezalatt már az XP is vígan betöltődött a gépen), ezért igencsak kellemes tapasztalat volt, hogy az ötletem bevált, a monitor azonnal, simán elsőre bekapcsolt, pont mint újkorában. Megjegyezném, hogy a monitort 2005-ben vettem, a hiba 2011-ben jelentkezett, és javítás után, most 2019-ben még mindig ezen nézem a szövegemet. Hogyha ez egy sima szervízes történetként zárul akkor egyenes úton kuka. (Voltam, érdeklődtem: így lett volna.)

Szerintem ez azért mégiscsak elegánsabb újrahasznosítás, minthogy veszélyes hulladékként végezze valahol egy 300 Ft-os alkatrész természetes elöregedése miatt, miközben már 8 évet (!) ráhúzott az akkori halálára. És itt most jöhetne a filozofálgatás, hogy fogyasztói társadalom, meg programozott hibák, meghogy a rakéta porszívó bezzeg 50 évig bírta, de mindegy, most átlépem ezt. Amiért ezt megírtam, az az, hogy nemrégiben egy másik, amúgy kidobásra ítélt monitort is megmetettem az előző kalandból tanulva. Képek a Flickr oldalain.

És ha már kondenzátor. Történetesen ugyanígy mentettem meg jó pár évvel ezelőtt egy Ariston kazán alaplapját is (és kb. 40-50 ezer forintunkat), mivel annak a hibajelensége is egyértelműen kondenzátor hibára utalt. Az is elkezdett csak többedjére, sokadjára elindulni, majd sehogy. Csak próbálkozott, erőlködött, többször nekifutott a gyújtási folyamatnak, de mivel ez a láncszem hiányzott, mindig leállt a biztonsági függések miatt. Bármilyen szerviz a világon – amúgy szabályszerűen – egy tőmondattal (Alaplaphiba, csere, negyvenezer.) elintézte volna, és hát nyilván ugyebár gázkészülékkel nem is szórakozunk, de hát ez mégiscsak elektronika, teljesen nyilvánvaló volt mi a baja, csak a hibás kondenzátort kellett megtalálnom és kicserélnem. Ez is bejött, a kazán azóta is köszöni, jól van.

Szinte minden ilyen hibajelenség mögött, amikor valami egyre rosszabb és rosszabb lesz, egyre nehezebben indul, sokadjára kapcsol csak valami, sejthető egy öregedő, kapacitását vesztő kondenzátor hibája a játékban részt vevő elektronikai alkatrészek sorában. Katt a képekért ide, jó sok készült, főleg azért, hogy össze is tudjam őket rakni. :-)  Olvasd el az előző bejegyzéseket is, már nem is merem ígérni a napkollektor harmadik részét, de majd egyszer biztos jön. Már meg is kávéztam, de most meg ez jött közbe.

Kettővel ezelőtt azt ígértem, folytatom a napkollektoros sztorit a harmadik, befejező résszel, azóta kávét is főztem, azt is megírtam, és még most se fejezem be a napkollektort, mert közbejött fél méter rézcső.

Az előző két bejegyzésben a kis házi napkollektorom bemutatásában utaztunk, előtte viszont volt egy általánosabb bejegyzés is, amelyben már említettem, hogy mindig szerelek valamit. A legújabb szerelnivaló teljesen random, egy facebook adok-veszek csoport bejegyzéseként jött szembe velem, materiális valójában pedig egy használt Saeco Vienna De Luxe, teljesen automata kávégép formájában.

Előzőleg megírtam gyakorlatilag a nagy semmit, azaz hogy napkollektor, meg fittyfene, bár nem tudom minek, százezer másik weboldal után, na mindegy senki nem kényszerített. Aztán meg átvettük hogyan is készítettem el a barkácsnapkollektorom külső részét, behoztuk a felmelegedett vizet (hogy hogyan, azt később), és most lássuk a bojlert. Azaz puffertartályt mert az elegánsabban hangzik. Itt is csak ismételni tudom magamat, 

Előző bejegyzéseimben tisztáztuk már, hogy miért is ez az oldal, elmeséltem, hogy mi a cél ezzel az egész blog-történettel. Most egy három részes bejegyzés következik, amelyben bemutatom, hogyan készítettem száz százalékig házilag egy praktikus kis melegvizes napkollektort.

Ezer féle-fajta létezik, van pontos definíciója, mi is a napkollektor, mi a napelem, van ami áramot termel, van ami hőt, vizes, levegős, stb. Aki pedig a részletekre kíváncsi, megszámlálhatatlan lehetősége van magyarul is, angolul is találni információt a témában. Vannak nagyon profi, rutinos megbízható nagynevű cégek, vállakozások, akik a világ minden elképzelhető rendszerét beszerelik neked, az elképzeléseidnek nagyjából csak a pénztárcád szabhat határt. Magyarország elég szerencsés helyen van napsütés szempontjából (mihez képest, ugye? – hát mondjuk Svédországhoz képest), így ahogy Jani mondta egyszer, ha letekersz a tetődre pár méter 25-ös KPE csövet, kész a napkollektorod. Tök igaz. (Disclaimer: tudom, hogy a KPE cső nem igazán UV álló, köszönöm.) Ha nyáron kint hagyod az udvaron a sötétzöld OBI-s slagot fél órára, a teljes hosszából forró víz (tehát nem meleg, hanem forró) jön, egy kellemes júliusi, augusztusi délutánon. Na igen, de nincs mindig felhőtlen, szikrázó napsütés, augusztus, és nyár. :-( 

Egyszer valahol azt olvastam, hogy minden igazi nagy művész legbelső, eredendő motivációja így foglalható össze: Nézd, anyu!

Na igen, ebben kétségtelenül lehet valami, bár művész ugyan egyáltalán nem vagyok, de aki ismer, az tudja, hogy mindig szereltem, építettem valamit. Már nagyon kicsi gyerekkoromtól kezdve állandóan valami konstruáláson járt az eszem, mindig mindent szétbontottam, tudni akartam (megérteni!) mi hogyan működik, aztán különböző témákban, minden megoldandó feladatra igyekeztem kitalálni valami megoldást. Persze nem kell hatalmas, világmegváltó dolgokra gondolni, a fő cél mindig a praktikum, az egyszerűsítés, vagy éppenséggel némi fejlesztés  volt, aztán vagy sikerült, vagy nem. És hogy miért is ez a blog? Valahol az első mondat táján keresendő az ok: nézzétek!

Ahogy már máshol is írtam, és esetleg már mondtam is neked élőszóban, ha valamibe belefogtam, a praktikumon, a valamit jobbá tenni akaráson túl, mindig az is motivált, hogy vajon meg tudom-e csinálni? Itt megosztok néhány darabot, amiket a magam szintjén elég jól sikerült kitalálni és kivitelezni.

Persze van aki sokkal jobbat tud, precízebben, profibban, könnyebben, elegánsabban, viszont van aki semmit ehhez képest, én pedig valahol a kettő között levitálok. És mindezek mellett, ha valakinek még segít is, inspirál ez a néhány bejegyzés, annál jobb. Szóval művész nem vagyok, de alkotok. Bár történt egyszer, amikor a kisházam kiskonyhájának a falát csempéztem, persze maradék anyagból padlólapok feldarabolásával, egy (szerintünk legalábbis) hangulatos minta kialakításával, jött Lajos meglátogatni, és a készülő burkolatot megpillantva elismerő döbbenettel az arcán, látszott, hogy valami ütőset akarna mondani, és csak ennyit tudott hirtelen kinyögni: De hát te ipar – művész vagy! Így, kötőjellel, még szóban is. Ezt azóta is felemlegetem, hiszen ez egy igazán spontán elismerés volt. Persze közel sem az egyetlen, de valahogy ott, akkor megragadta a lényeget. (Ismeritek Lajost?) Szóval jön pár bejegyzés, erről-arról. Kezdjük is!