Egyszer valahol azt olvastam, hogy minden igazi nagy művész legbelső, eredendő motivációja így foglalható össze: Nézd, anyu!

Na igen, ebben kétségtelenül lehet valami, bár művész ugyan egyáltalán nem vagyok, de aki ismer, az tudja, hogy mindig szereltem, építettem valamit. Már nagyon kicsi gyerekkoromtól kezdve állandóan valami konstruáláson járt az eszem, mindig mindent szétbontottam, tudni akartam (megérteni!) mi hogyan működik, aztán különböző témákban, minden megoldandó feladatra igyekeztem kitalálni valami megoldást. Persze nem kell hatalmas, világmegváltó dolgokra gondolni, a fő cél mindig a praktikum, az egyszerűsítés, vagy éppenséggel némi fejlesztés  volt, aztán vagy sikerült, vagy nem. És hogy miért is ez a blog? Valahol az első mondat táján keresendő az ok: nézzétek!

Ahogy már máshol is írtam, és esetleg már mondtam is neked élőszóban, ha valamibe belefogtam, a praktikumon, a valamit jobbá tenni akaráson túl, mindig az is motivált, hogy vajon meg tudom-e csinálni? Itt megosztok néhány darabot, amiket a magam szintjén elég jól sikerült kitalálni és kivitelezni.

Persze van aki sokkal jobbat tud, precízebben, profibban, könnyebben, elegánsabban, viszont van aki semmit ehhez képest, én pedig valahol a kettő között levitálok. És mindezek mellett, ha valakinek még segít is, inspirál ez a néhány bejegyzés, annál jobb. Szóval művész nem vagyok, de alkotok. Bár történt egyszer, amikor a kisházam kiskonyhájának a falát csempéztem, persze maradék anyagból padlólapok feldarabolásával, egy (szerintünk legalábbis) hangulatos minta kialakításával, jött Lajos meglátogatni, és a készülő burkolatot megpillantva elismerő döbbenettel az arcán, látszott, hogy valami ütőset akarna mondani, és csak ennyit tudott hirtelen kinyögni: De hát te ipar – művész vagy! Így, kötőjellel, még szóban is. Ezt azóta is felemlegetem, hiszen ez egy igazán spontán elismerés volt. Persze közel sem az egyetlen, de valahogy ott, akkor megragadta a lényeget. (Ismeritek Lajost?) Szóval jön pár bejegyzés, erről-arról. Kezdjük is!